Nem hallok, de ez csak egy probléma, ami áthidalható

Vannak olyan emberek, akik nem hallják a zenét, a metró vészkürtjét, de még azt sem, ha a mamájuk szép napot kíván. Bár tudnak beszélni, az egymással való kommunikációban a jelnyelv tölti be a legfontosabb szerepet. Ahelyett azonban, hogy azt az iskolában tanulnák meg, sokuk külön tanfolyamra kénytelen járni, mert a magyar oktatási rendszer továbbra is a beszédet és a szájról olvasást preferálja. Bár az dicséretes, hogy Weisz Fannit már 81 ezren lájkolják a Facebookon, a siket emberek megismerésében nem kéne itt megállnunk. 

Kicsivel több mint egy éve kezdtem el jelnyelvet tanulni. Sokan kérdezik, hogy milyen indíttatásból, de nem igazán emlékszem rá. Tény, hogy nem mindig veszem észre, ha a főnököm szól a másik szobából, de ezt leszámítva jó a hallásom, és nincsenek siket családtagjaim sem.

Annak ellenére, hogy ez a speciális nyelv körökkel veri a híres olasz gesztusokat és Jim Carrey mimikáját egybevéve, egy év tanulás után és az alapszintű vizsgán túl, azt mondhatom, nagyon jó ötlet volt belevágni. Már csak azért is, mert rengeteg őszinte, jó humorú, izgalmas emberrel találkoztam a tanulás során, akikről a társadalom nagy része igen keveset tud. 

A tanfolyamon ismerkedtem meg a siket Vikivel és Mátéval is, akik simán belementek, hogy meséljenek magukról, hátha így sikerül eloszlatni a „szegény süketnémákról” kialakult sztereotípiákat.

Eredetileg úgy képzeltem, hogy bemelegítésként elchatelgetünk és majd csak később találkozunk, hogy jobban belemenjünk a részletekbe. Pár levél után viszont Máté, aki siket családba született, és otthon, anyanyelvként tanult jelelni, megkért, hogy inkább ugorjunk a személyes részhez, mert a szövegértéssel vannak még nehézségei.

Bár örültem, hogy gyakorolhatok, mikor vártam rájuk finom gyomorgörcs lett rajtam úrrá. Tudatosult bennem, hogy a mindennapjaikkal ellentétben most én indulok hátránnyal, én leszek az, aki párszor még visszakérdez, aztán ha már túl kínosnak érzi, hogy nem érti a másikat, marad a mosoly-bólogatás kombónál.

A félelmem nem volt teljesen alaptalan, de szerencsémre Viki és Máté nagyon segítőkészek voltak, igyekeztek lassan jelelni, szépen artikulálni, sőt amikor ennek ellenére elveszni látszottam, beszéltek hozzám. Mert tudnak. Kicsit máshogy mint mi, mert nem hallják vissza, így nem tudják úgy alakítani és képezni a hangjukat, de ha a helyzet megkívánja, használják.

Viki halló családban nőtt fel, otthon szájról olvasott és beszélt, csak azután került siket közösségbe, hogy az integrált oktatást megelégelve inkább olyan gimit választott, ahol külön osztály van a siketek és nagyothallók számára. Ő kamaszként, egyénileg tanulta meg a jelnyelvet, hogy könnyebb legyen a szociális élete.

Furcsa módon jelnyelvi tudását a tanórákon nem tudta kamatoztatni, mert itthon a siket iskolákban még mindig az auditív-verbális módszert alkalmazzák, azaz főként szájról olvasni, beszélni tanítják a diákokat, csak minimális jeleléssel kísérve. Ez bár a jelnyelvi nyelvfejlesztés szempontjából nem jó, azt gondolják, így nem hátráltatják a hangzó nyelv elsajátítását - merthogy nálunk még mindig ez a cél.

"Ha egy verset megtanulok, nem értem hogy miről van szó benne, nekem az üres információ. Ha jelnyelven vizuálisan megjeleníti valaki, akkor megértem. Például a walesi bárdokat megtanultam anno, de nem értettem miről szól, ameddig az érettségin le nem tolmácsolták nekem."

- meséli Máté aki viszont éppen szakközépnél váltott integrált sulira az erősebb oktatás reményében.

Különböző oktatási háttérrel, törhetetlen ambícióiknak köszönhetően mindketten egyetemre járnak. Máté a Corvinuson tanul kertépítő mérnöknek, Viki pedig az ELTE-n jár német-olasz tanári szakra. Bevillannak az egyetemi éveim hardcore kurzusai és hogy Máté a chatelést is nehéznek érezte, úgyhogy hitetlenkedve megkérdezem, hogy csinálják. Egyáltalán nem jönnek zavarba, a világ legtermészetesebb dolgaként mesélik, hogy a törvény által előírt, államilag támogatott tolmácskeretüket (120 óra/ év/ fő) használják, illetve egy kicsit jobban figyelnek.

Viki odavan a nyelvekért, a németet még általánosban kezdte el, az olasszal viszont egy szerencsés véletlen folytán találkozott.

"Otthon találtam egy magyar feliratos Don Giovanni felvételt. Megnéztem és teljesen lenyűgözött a történet, a szereplők, az opera világa. Tudtam, hogy meg akarom tanulni ezt a nyelvet."

Azt mondja, a kiejtési szabályokat követve nem nehéz megtanulni a szavakat, gyakorlásként pedig még ahhoz is vette a bátorságot, hogy Velencébe utazzon egy nyelvkurzusra, egyedül.

"Szájról olvastam és amikor kellett, olaszul beszéltem, hiszen ezért mentem oda"

- válaszolja mikor értetlenkedve kérdezem arról, hogy kommunikált. Az idegen kultúrák mindig foglalkoztatták, talán saját helyzetéből adódóan is nyitott mindenre, ami „más”.

Most például többedmagukkal részt vesznek a SINOSZ (Siketek és Nagyothallók Országos Szervezete) Írországi csereprogramjában, ahol először hazai pályán cseréltek tapasztalatokat a két ország siket közösségéről, lehetőségeikről és arról, hogy a társadalom hol, mennyire befogadó. Viki is és Máté is ismerte már korábbról a nemzetközi jelnyelvet netes videókból és ha eddig nem is, az írekkel együtt töltött 10 nap után tuti belerázódtak. Ez egy folyamatosan bővülő, nagyon vizuális mesterséges nyelv, zömében az ASL (American Sign Language) és az európai jelkincsből összegyúrva, vannak kivételek, de sok jel megegyezik a magyarral.

Például: 

Amint kiderült, a két kultúra közötti legnagyobb különbség a nyitottság. Míg Írországban a siket gyerekes családok keresik a siket közösségeket, könnyebben fogadják el a helyzetüket, itthon a szülők még mindig kétségbe esnek és mindenképp próbálják úgy nevelni a gyerekeket, hogy “hallónak tűnjenek”. A családok és az orvosok sokszor erőltetik az egyénenként változó méretű hallásmaradványra építő hallókészüléket vagy a cochleáris implantátumot (műtéti eljárás), pedig hozzászokni a hangokhoz, értelmezni azokat sokszor nagyobb kín, mint öröm.

A jelnyelvi törvényben megfogalmazottak szerint 2017-től, a bilingvális oktatás bevezetésével jöhet némi változás. Ez azt jelenti, hogy a siket iskolában az auditív-verbális módszerrel párhuzamosan magyar jelnyelven fognak tanítani, ami Viki szerint nagyon fontos pontja lesz a siketek és a hallók közelítésének. Ő azt mondja a jó oktatáson múlik minden, a bilingvális módszerrel pedig sokkal több sikert lehetne elérni -még több siket egyetemistát, értelmiségi munkát végzőt-, ami sokat segítene a felzárkózásban.

"Azt szeretném, ha a hallók nyitnának a siketek és nagyothallók világa felé, mondjuk mikor találkoznak."

Máté szerint mindenekelőtt az első és legfontosabb lépés az lenne, hogy a hallók ne ijedjenek meg a siketektől. Sokan azt gondolják róluk, hogy nem tudnak írni, olvasni vagy beszélni, de ez nem igaz. Igenis tudnak kommunikálni, az hogy nem hallanak csak egy probléma, ami egy kis figyelemmel mindkét részről áthidalható.

Köszönet: Vörös Vikinek, Hetrovicz Máténak és Juhász Adrienne jeltolmácsnak
Fotó: Müller András