Semmi sem mutatja olyan jól, hogy szükség van külön holokausztoktatásra, mint hogy a hallgatók egy része azonnal követeli annak eltörlését

• A Pázmány Péter Katolikus Egyetemen szeptembertől külön, kötelező tárgyként oktatni fogják a holokausztot.
• Aki nem végzi el a tárgyat, nem kap diplomát.
• A bejelentés után pázmányos hallgatók nyílt levélben tiltakoztak a tantárgy bevezetése ellen, többek között arra hivatkozva, hogy az izraeli propaganda.

Magyarországon, ha kimondjuk azt a szót, hogy holokauszt, kimondva és kimondatlanul mindig ott lesz a levegőben az antiszemitizmus és a szkeptikusság. Amíg vannak, akik "holokausztiparról" és "holokamuról" beszélnek, minden olyan kezdeményezésnek létjogosultsága lesz, mint amilyen a Pázmány Péter Katolikus Egyetem terve arról, hogy kötelező tárgyban oktat a XX. századi népirtásról. Semmi sem mutatja olyan jól, hogy szükség van egy ilyen képzésre, hogy a hallgatók egy része - önmagát jelentős többségnek kikiáltva - követeli annak eltörlését.

Szükséges-e egy olyan országban, egyetemi körülmények között beszélni a holokausztról, ahol arra is képtelenek vagyunk, hogy örüljünk egymás sikerének, ha azok a sikerek bármilyen módon kapcsolódnak a magyar zsidósághoz? Gondoljuk csak azokra a cikkekre, amelyek heves kacsintások közepette elvitatták Nemes Jeles László Saul fia című filmjének cannes-i sikerét ("Na, nézzük csak meg a zsűri névsorát!"), vagy Kertész Imre Nobel-díját ("Mind tudjuk, hogy miért kapta!"). Ezek ugyanis jól mutatják, hogy a holokauszt értelmezéséhez, a gyászhoz és az együttérzéshez általában nem jutunk el. Helyette rögtön zsidólobbiról, holokamuról és holokausztiparról van szó.

A Pázmány bölcsészkarának épülete

A történelemmel szembenézni nem, hogy érdemes, hanem egyenesen kötelező. Mert egy nemzet önértelmezését és egységét eleve meghatározza a múlt közös megélésének képessége. Azzal a tudattal együtt is, hogy a történelmet köztudottan a győztesek írják. De komolyan, bárki szerint győztesnek tekinthető a hosszú éveken át tartó politikai számkivetettség és a kiírtásukra tett kísérlet után a zsidóság? A holokauszt áldozatainak vágya az emlékezésre nem egy nyertes diadalmenete, hanem egy 70 éve tartó küzdelem, amely csak annyit kér, hogy ismerjük el,

volt egy ilyen népirtás. És itt történt, Magyarországon.

Mert jelenleg ez is gondot okoz: nincsen a közelmúlt történelmében még egy olyan esemény, amelyet ennyien vitatnak vagy bagatelizálnak el.

A holokausztról szóló viták gyakori eleme, hogy „de miért nem beszélünk [X]ről inkább?!”, X helyére behelyettesíthető Trianon, a kommunizmus mártírjai vagy az újvidéki mészárlás is. A válasz röviden: beszélünk. Sajnos vannak bőven X-eink, de szerencsére beszélünk mindegyikről. A holokauszt egyetlen különbsége abban rejlik, hogy míg az ország elcsatolt területeit, a Rákosi- ill. Kádár-rendszer áldozatait, embertelenségét senki sem tagadja, a 6 milliót több tízezren (százezren?) vitatják. 

Pedig beszélhetnénk ugyanúgy recsk- vagy trianoniparról is. Tucatszám jelennek meg áltörténelmi dokumentumok, pólók és bomberdzsekik, poprock-számok mind a kettőről, amelyek a magyarság áldozatiságát hangsúlyozzák. Sorban beszélnek a győztesek igazságtalanságáról, az elnyomókról, a kegyetlenségekről. És jól teszik, beszéljenek. Miért vitatnánk el ezt a jogot a zsidóságtól?

A változás pont az olyan lépésekkel kezdődik, mint a Pázmányé: egyetemi keretek közé szorítanák azt a vitát, amelyet jelenleg a politika kisajátít magának konferenciák, fesztiválok és megszállási emlékművek formájában. A hallgatók nyílt levele egy nagy lépés lehet egy tudományos diskurzus felé. Azzal együtt is, hogy a jelenlegi párbeszéd minden hibáját magában hordozza. A nyílt levélben egybemossák a holokausztot és Izrael államot, tévesen. Ahogy a kereszténység is túlnyúlik a Vatikánon vagy Európán, úgy a zsidó nép sem Tel-Avivval egyenlő, pláne nem az ottani aktuális politikai helyzettel. Az, hogy Izrael állam a nagykövetén keresztül, egy budapesti egyetemen üdvözöl valamit, nem jelenti azt, hogy egy egész nemzetiséget képvisel.

Egyébként bárkinek gondja lenne azzal, hogy egy másik országban a trianoni békeszerződés tragédiáját tanítják, ahol a magyarok szempontja is megjelenik? Na ugye.

Persze erőltetett párhuzamok ezek, hiszen ahogy nem lehet relációs jelet tenni népirtások közé, úgy nem lehet őket egybemosni sem. A XX. század mészárlásait külön érdemes kezelni, hiszen ezeket az emberietlen tetteket a motivációk éppen annyira meghatározzák, mint a következmények. A kommunista gulágok, vagy az újvidéki mészárlás még műfajában sem hasonlóak. A kulturált és békés párbeszéd ezért is elengedhetetlen. Amihez egy olyan higgadtság kell, amely elveti annak a leírását, hogy egy ilyen oktatási keret szembemegy a katolikus és a keresztény hit egyenlőségi elveivel. Ezek az egyházak ugyanis az egyenlőség elvét nem terjedelmekben látják, hovatovább képesek az önreflexióra is. A kereszteshadjáratok és az inkvizíció hibáinak elismerése, a nyitásra alapuló zsinatok, katalizátorai kell legyenek annak, hogy olyan kényes és - sokszor szándékosan - félreértett témákat megbeszélhessünk, mint a holokauszt, hogy aztán továbbléphessünk más fontos témákra, a történelmi tragédiáktól egészen napjaink kihívásaiig, legyen az az LMBTQ közösség jogai, vagy más vallások és kultúrák elfogadása.

Éppen ezek miatt én a PPKE-BTK korábbi hallgatójaként arra kérem Szuromi Szabolcs rektort, hogy tartsa meg a kurzust, sőt, a kötelezőségéből se adjon le. De hallja meg a jelenlegi diákok azon hangjait is, amelyek érzékenyen kérik a változásokat, a náci diktatúra népirtásának egyetlen szereplőjét se hagyja ki, és igény szerint egy hallgatói-oktatói párbeszéd keretében indítson más kurzusokat is.