Lebegő embereket és kutyákat fotózott, már Kínában is volt kiállítása

• Bakonyi Bence 23 éves.
• A nagykanizsai piarista koleszban jobb híján fényképezéssel ütötte el az időt. Megtetszett neki. Most a MOME fotó szakára jár.
• Annyi kiállításon szerepelt, hogy nem tudod megszámolni az ujjaidon.
• Legújabb egyéni kiállítását Hongkongban rendezte.

Nemrég jöttél haza Kínából, mesélj erről!

Tavaly voltam négy hónapig Sanghajban, és utána pár hónapig Ázsiában utazgattam. Nagy kaland volt. Héviz és Sanghaj testvérvárosi kapcsolatának köszönhetően sikerült kiutaznom. A terv, hogy egy-egy fotókiállítást rendeznek a másik városban készült anyagaimból. Voltak alkalmazott munkáim is Sanghajban, szállodafotózás meg reklám, például.

Mi a legfrissebb fotó a telefonodon?

Tegnap készült, egy MOME-s órán lefotóztam, hogy egy kutya is ott van az osztályban.

Instagramot használsz? Személyes, vagy professzionális céllal?

Teljes mértékben saját dolognak használom, nem promótálásra. Ezért is követek csak barátokat és ismerősöket. Azt, hogy engem ki követ, nem tudom.

Amikor fényképezel konkrét mondanivalód van, amit szeretnél átadni, vagy egyszerűen szeretnéd elgondolkodtatni a nézőt?

Az, hogy mire asszociál a néző, az már az ő dolga, én szeretném elmondani, ami velem kapcsolatos. Az foglalkoztat, ami bennem van és azok a dolgok, amiket én átélek és gondolok.

Volt, amikor valami problémám volt saját magammal, és azért fotóztam, mert nem találtam rá választ. Így sikerült közelebb kerülnöm a válaszhoz. Miután elkészült a kép, látom az egész problémát egyben, és így jobban értem a helyzetet.

A MOME-s felvételit leszámítva volt valami határozott fordulópont a karrieredben?

Ez talán a Dignity sorozat volt, amikor azt elkezdtem csinálni. Az elején próbáltam másoktól véleményt kérni, hogy ők mit gondolnak erről a sorozatról. Nagyon vártam a véleményeket, és amikor nem kaptam akkor döntöttem úgy, hogy nem foglalkozok semmi mással, csinálom a magam dolga szerint és majd lesz valahogy.

Kitől a esik legjobban a dicséret?

Hát, talán a barátnőmtől. (Elmosolyodik.) Vagyis nem talán, hanem biztos.

Más műfajok nem érdekelnek a fotón belül?

Én nagyon jól érzem magam abban amit csinálok, viszont szükségem van ugyanúgy a hétköznapi dolgok dokumentálására. Ha ezt dokumentarista fotográfiának lehet nevezni, akkor ez a műfaj érdekel. Viszont ez már teljes mértékben csak telefonnal történik, mert az élmény ugyanúgy megmarad, és igazából csak erre van szükségem.

A videó és a mozgó fénykép nem foglakoztat?

Engem nagyon érdekel, izgalmasnak tartom, csak elképesztően nehéznek. Azt szeretném, hogy ha egyszer csinálom, akkor az nagyon jó legyen. Ha csak úgy nekiállok, akkor nem lesz belőle semmi. Majd nagy lendülettel, ha már megérett bennem. Még nem tartok ott.

Általában hogyan dolgozol?

Ha foglalkoztat egy gondolat, azt leírom, kigondolom, sokat rajzolok. Esetleg kimegyek a helyszínre, elpróbálom egyszer-kétszer, utána megint rajzolok vagy megmakettozom és kipróbálom kicsiben. Csak akkor megyek ki és akkor fotózom le, miután a fejemben megszületett a részletes, teljes kép.

Az utóbbi időben jutottam arra, hogy nem szeretek emberekkel dolgozni. Ezért sem szeretem a divatfotót például, és ezért sem csinálom. A divatfotónál emberekkel kell foglalkoznom, és nem szeretek úgy emberekkel foglalkozni, hogy nekem kell beállítani őket, mert úgy érzem, hogy az nem én vagyok.

A legtöbb anyagod mégis emberekkel készült.

Igen, de mondjuk a Dignity sorozat egy önportré. Sok képen én vagyok rajta. Viszont teljesen más, mikor emberi alakot használok, mint mikor arcot ábrázolok.

Mennyit módosítasz utólag a képeken?

Van olyan anyagom, amin több utómunkát használtam, de mondjuk a Dignity sorozatban, vagy a tavaly készített Cognition sorozatomban alig volt ilyen. Színek és expozíció, ennél több nem. Sokan azt hiszik, hogy a Cognition-ben az embereket átrendeztem és módosítottam, pedig nem, egyetlen embert se módosítottam. A lebegős anyagomnál (Floating) viszont igen, mert ott el akartam érni valamit, és ezt csak utómunkával tudtam.

Nem először foglalkoztál a lebegéssel. 

Igen, ez engem nagyon érdekel. Lakner Antalnak volt kiállítása a Ludwig Múzeumban, ott volt egy lebegőkabin, nem tudom, emlékeztek-e rá. Egy sötét szoba, ami sós vízzel volt megtöltve, és meztelenül kellett bemenni és lebegni lehetett benne. Előtte is érdekelt a lebegés, de azután, hogy ezt kipróbáltam, már végképp. Amikor az ember egyedül a sötétben lebeg, úgy, hogy semmihez nem ér hozzá és még azt sem tudja, hogy hol van... Ki kell próbálni.

Mit utáltál a legjobban fotózni? Biztos volt olyan feladat amire azt mondtad, hogy ezt soha többet.

Gyógyszert kellett fotóznom az egyetemen, az elég halál volt. (Nevet.)

Vicces vagy bizarr történet fotózásokról? Bármi emlékezetes?

Én általában keveset álmodom, vagyis biztos álmodom, csak nem emlékszem. Három-négy álmom van összesen, amit fel tudok idézni, és egyszer megálmodtam a halálomat. Ez nagyon durva volt, teljes mértékben emlékeztem rá, és utána meg is fotóztam. Úgyhogy ha valami bizarrnak nevezhető, ez az volt.

Mit csinálsz a következő hónapban és mit csinálsz tíz év múlva?

Következő hónapban egyetem, szakdolgozat és diplomafélév. Tíz év múlva nem tudom. Majd ahogy hozza az élet. Mindenképpen család és gyerekek.

Miről készíted a diplomád?

Engem az emlékezés nagyon érdekel. Van bennem egy zavar azzal kapcsolatban, hogy bizonyos dolgokat tényleg átéltem-e, vagy csak annyiszor hallottam másoktól, hogy beépültek az emlékeimbe.

Biztos őrületbe kergetnek az ismerőseid, hogy "te úgyis fotós vagy, csinálj már egy képet"!

Már nyaggattak, hogy mikor lesz a családról normális fotó, kit kéne felkérni, satöbbi. Én általában nem fotózok, vagy ha igen, akkor is csak telefonnal. Nemrég viszont összehoztunk egy családi fotózást, úgy mint régen: az ember elmegy a műterembe, beöltözik, így volt egy ilyen rituáléja is, ez jó volt.

Bírod ha téged fényképeznek?

Nem szeretem.

Az interjú készítésében segített és a fotót készítette Kézdi Karolina.