„Nekem már nincsenek álmaim. Csak békében élni, ennyi”

A Keleti pályaudvaron jártunk az elmúlt napokban. Arra voltunk kíváncsiak, hogy mi van azokkal a fiatalokkal, akik Szíriából és Irakból menekültek el a háború elől. Mik az álmaik, mit tanultak, mivel szeretnének foglalkozni, ha végre odaérnek, ahova több ezer kilométerrel ezelőtt elindultak. Álmok és remények helyett csak keserű tapasztalatokat hallottunk. Nincsenek vágyak, csak menniakarás. 

Este hat órakor, a munkából hazatartó tömeggel együtt érkeztünk meg a Keleti Pályaudvarhoz Zsófival, akit tolmácsolni kértünk fel. Kétszer is jártunk már kint az aluljáróban kijelölt tranzitzónában, de szinte egyetlen menekülttel sem tudtunk beszélni: ők az angoltudásnak, mi arabtolmácsnak voltunk híján. Bár próbálkoztunk az önkéntesek fordítóit segítségül hívni néhány percre, voltak fontosabb dolgok annál, hogy az n plusz egyedik újság és tévéstáb után mi is anyagot készítsünk.

Fotó: Molnár Zsolt

Amikor Zsófival találkoztunk, egymástól pár méterre négy tévéstáb jelentkezett be egyszerre. Három külföldi és egy magyar. Ahogy felvették a kamerákat és kigyulladt a felvételt jelző piros lámpa, az ott lévő emberek felpattantak matracaikról, szőnyegeikről, ha tudták, minden holmijukat odébb vitték. A bejelentkezések hátterében így üres falak, munkából hazatartó emberek látszottak csak.

Szíriából és Észak-Irakból nem egy hír érkezett már arról, hogy megölték azoknak a családját, akit megláttak a tévében vagy egy internetes hírportál fotóján. Az ettől való félelem sokakban nem oldódott fel, még a hét közepén sem, amikor több százan tüntettek a pályaudvar főbejáratánál. A mi fotóinkon szereplők mind hozzájárultak a képek közléséhez. 

Fotó: Molnár Zsolt

Egy általános elem volt a megkérdezettek történetében: félnek a rendőrőktől, mert a határon valami bántalmazás érte őket. Musztafa családjával a kerítés alatt mászott át Szerbiából, azonnal elfogták őket a rendőrök. A negyvenes családfő azt mutogatta, hol és hogyan verték meg. Valóban voltak rajta lila foltok. Állította, hogy azért ütötték meg, mert nem voltak iratai. „Még pénzt is akartam neki adni, hogy hagyja abba.” – magyarázta. Most is félnek a rendőröktől.

„Police Hungary bad, people Hungary good”

– mondta kórusban Musztafa és családtagjai. Amíg a rendőrök állítólag megverték őket, az emberek nagyon rendesek, sokan próbálnak segíteni nekik.

Ők nem zavartatták magukat a fotózástól, sőt: egyszer, amikor felnéztem a beszélgetésünkből azt láttam, hogy néhányan pózolnak a hátam mögött és szelfiznek. Irakból, Bagdad egy külvárosából indultak és a többséggel ellentétben Finnországba tartanak. Azért oda, mert míg Németországban 3-4 évig is eltart a családegyesítés, addig Helsinki engedékenyebb: elég lehet két év is. Nem tudja, hogy mit fog dolgozni, ha odaér, bármit elvállalna, pedig otthon tanár volt. 

„Nem akarunk maradni, csak menni”

– mondták ki a már a jól ismert mondatot, amit szinte minden menekült elmond. Még egy dolgot szeretnének: biztonságban élni. 

Fotó: Molnár Zsolt

Ali, a huszonegyéves fiú Irakból, Muszulból jött. Csak azért csatlakozott hozzánk, mert látta, hogy Musztafáékkal beszélgettünk.

„Nekem már nincsenek álmaim. Csak békében élni, ennyi”

– ő is a háború elől menekült el, először Izmirbe, Törökországba ment, onnan 50 napja gyalogol. Magyarországra szintén a kerítés alatt érkezett, és újabb párhuzam Musztafa történetével: megverték a határon. Azt mesélte, hogy azért, mert nem akart ujjlenyomatot adni. Senki sem akarja, hogy visszatoloncolják Magyarországra, azt hiszik, hogy odaküldik őket, ha rögzítik az azonosítójelet.

„Az úton mondták, hogy veszélyesek a magyar rendőrök”

– terjedtek történetek arról, hogy erőszakosak a határon, de az emberekről csak jókat hallott. Nem is csalódott, kedvesek vele mindenhol. Két napot volt valamelyik határmenti táborban. Hogy melyikben? Fogalma sincs, nem mondtak neki semmit.

Általános tapasztalat ez is. Keveset tudnak, információt nem kapnak, csak magyar nyelvű papírokat, ha szerencséjük van és tudnak angolul, akkor találnak valakit, aki rendesen tájékoztatja őket – ezt már egy szír fiú, Mohammad mesélte, miközben nekem tolmácsolta, hogy mit is skandálnak azok, akik a pályaudvar előtt demonstráltak. „Nincsen veletek bajunk, üdvözlet Magyarországnak” – hangzott az egyik rigmus. Mohammad Németországba menne, de fogalma sincs, hogy ez hogyan lesz, meg arról sincsen, hogy mi lenne a legális út. Nézett rám kérdőn, mert senki sem tudja. Pontosan én sem tudom.

Addig biztos, hogy várnia kell hónapokig, míg lezárul a menekültjogi eljárás. Hogy az utána kapott papírokkal mehet-e Németországba, vagy sem, azt már nem tudtam megmondani. „Na, látod ezért próbál mindenki szökni. Senki sem tud semmit” – Mohammad feltűnően jól beszélt angolul, mint mondta kint egy kávézóban dolgozott Damaszkuszban. 

Őt nem ütötték meg a rendőrök, csak erővel odébbtolták, de már itt Pesten, a Keletinél. Angolul akart kérdezni valamit, sokáig azt hitte, hogy direkt nem válaszolnak neki, de értik, hogy mit mond. Aztán jött a megragadás, hogy kotródjon. Végig magyarul beszéltek hozzá, akkor jött rá, hogy nem nála hiányzott a közös nyelv.

Azt mondja, nem is mindenkinek a története igaz: sokan félnek és kitalálnak dolgokat.

„Hosszú az út idáig, valahol biztos, hogy megverte már őket egy rendőr vagy valaki, hogy éppen itt, az nem biztos. Mindegy is”

– pontosított. Elmondta, hogy a legtöbben sehol sem álltak annyi ideig, mint Magyarországon. A leghosszabb idő maximum két nap, amit egy helyen töltenek, aztán indulnak is tovább, amíg oda nem érnek, ahova akarnak. „Most sem érkeztek még meg” – mondta búcsúzóul.

Ester Szíriából jött el a lányaival. Ők a kurdok legnagyobb városából, Kobanéból indultak, amelyet addig ostromolt az Iszlám Állam, míg szinte ép ház nem maradt. Innen már tavaly nyáron több százezer kurd menekült el. Ők is így tettek a férjével, aki már előrement Németországba, Ester addig Törökországban, Izmirben volt. Három napja érkezett Budapestre, azt várja, hogy továbbmehessen. Gyermeke beteg, fáj a torka, amelyre antibiotikumot kapott.

Fotó: Molnár Zsolt

Nem ő volt az egyetlen beteg gyerek, néhány matraccal arrébb, egy oszlop tövében a Máltai Szeretetszolgálat orvosai vizsgáltak egy kétévesforma kisfiút. Angolul kérdezgették a szüleit, hogy hogy van. Nehezen ment a vizsgálat, nem is az eszközök hiányoztak, sokkal inkább egy tolmács. Itt egy hasmenés, ott egy torokgyulladás, keresik is az orvosokat.

Egy önkéntes srác éppen arról kérdezgette az embereket, hogy kinek kell orvos. Egy hölgynek és a férjének segített: a férfi Pakisztánból érkezett, orvos és még pastuul is beszél. Ami jól is jön, mert a szírek után az afgánok vannak a legtöbben a Keleti pályaudvarnál. Pastutolmácsból pedig még annyi sincs, mint arabból. Utóbbiból még csak-csak akad néhány: sokan önkéntesek, de mint a helyszínen megtudtuk, a Palesztin nagykövetség is felajánlotta a munkatársai segítségét.  

Hazafelé szembejött két segítő, megállítottuk őket egy szóra. Tőlük kérdeztük, hogy mi a legnagyobb probléma a tranzitzónában: kevés a palackozott víz, ezt mondták elsőnek. Az emberek ugyanis a legtöbbször olyan országokból menekültek el, ahol megszokták, hogy nem lehet meginni a vezetékes vizet: nem bíznak a magyarban sem. Még beszélgettünk volna velük, de már mentek: előbb még segíteni, de aztán haza. Ők sem érkeztek meg.

Fotó: Molnár Zsolt