Okkal fél minden kezdő diktatúra a társadalomtudományoktól

A történelem során minden totalitárius, vagy a demokráciától távolodó rendszer elsősorban a forradalmi eszméket megszülő társadalom- és bölcseszéttudományokkal került szembe. Bár Magyarországon a közhiedelemmel ellentétben nincs diktatúra, idén áprilisban mégis társadalomtudományi szakok bezárásán gondolkodott a kormány. 

Valamikor kilencedikben kérdezte meg az erősen reálközpontú gimnáziumomban az egyik osztálytársam a magyar tanáromat, hogy mi értelme van az irodalomoktatásnak, mire jó ez az egész. Meglepődtem a válaszon, amely mentes volt az általános műveltséges magyarázattól. 

„Ha nem tanulsz irodalmat, nem érted meg, hogy milyen volt annak a kornak a szellemisége, amelyikben Petőfi egy verssel utcára rángatta az embereket.”

Ha mindenkori hatalomként valaha valakitől félsz, akkor az egy bölcsész legyen. Az 1789-es nagy francia forradalom óta nem az anyagi javak, hanem az eszmék bírták rá az embereket arra, hogy fellépjenek saját elnyomásuk ellen. Diderot, Rousseau és Voltaire óta nem sok forradalom létezett ideológiai háttér nélkül. Nem véletlen, hogy a „szabadság, egyenlőség, testvériség” jelszavai nem vesztek el az eltelt évszázadok alatt. A francia forradalom nemcsak a demokráciát hozta vissza a horizontra, hanem harcot nyert az emberséggel.

A XIX. század óta a legfélelmetesebb fegyverek nem a műszaki vívmányok voltak. A szabadság eszméje nem halt ki, és diadalt aratott a gépek felett már sokszor. A náci és a kommunista diktatúrát nem a futószalagról legördülő Volkswagen Bogarak és Lada 1200-esek ítélték el, hanem azok a kritikák, kiáltványok és mozgalmak, amelyek a korok bölcsészet- vagy társadalomtudományi karairól indultak. George Orwell 1984-e vagy Aldous Huxley Szép új világa maradandóbb emlékei az elnyomásnak, mint bármelyik vérbe fojtott munkásfelkelés.

Minden diktatúrát egy ideológia hajt. Ezekre nézve pedig a legveszélyesebb mindig egy másik, kritikusabb eszme volt. Az egyetemeken nem a természettudományos karokról indultak a forradalmi eszmék. Nem véletlen, hogy minden totalitárius, jogtipró vagy a demokráciától távolodó rendszer a társadalom- és bölcsészettudományokkal szemben fogalmazza meg magát. A munkaalapú társadalom nemcsak a teljes foglalkoztatottság, a folyamatos termelési kényszer üzenetét hozza magával, hanem azt az anyagias szemléletmódot is, hogy a

„szavakkal nem lehet valódi, megfogható értéket teremteni.”

A mai, szabad világunkhoz elvezető úton az egyetemek humán karait mindig támadták ezek a berendezkedések. Itthon a kommunizmus éveiben nehezebb volt felvételt nyerni a bölcsészkarra, mint az orvosi egyetemre, ha valaki a párton kívüli háttérrel érkezett. 

A filozófusoktól, a magyar tanároktól, a pszichológusoktól, a szociológusoktól és az újságíróktól minden rendszernek félnie kell, amelyik a szabad gondolkodás ellen harcol. Lehet liberálisozni, lehet azt mondani, hogy menjen el mindenki betanított munkásnak, mert abból lehet megélni. De egy berendezkedés önkritikájának fokmérője az, hogy mennyire engedi a saját elveinek eltérő értelmezését, támadását. Aki meg akarja zabolázni a kultúrát vagy az oktatást, a társadalomkritikus területeket, az a saját társadalmát akarja megzabolázni.

Az a rendszer pedig, amelyik még attól is el akarja venni a lehetőséget, hogy valaki maga fizessen azért, hogy ezt tanulja, az fél. Minden berendezkedés, amelyik minden erővel konzerválni próbálja a hatalmát, retteg. Félt a kommunizmus, a fasizmus, a jakobinus diktatúra, és mind el is buktak.

Magyarországon nincsen diktatúra. Szabadon megválasztott jogállamban élünk, ahol létezhet kritikai diskurzus. Ebből pont az olyan lépések vezethetnek ki, mint amilyen a társadalomtudományok kisajátítása vagy eltörlése. Szerencse, hogy ezt az utolsó lépést még nem tesszük meg. Egyelőre.