Se munka, se otthon, csak egy nagyobb stadion

A miskolci számozott utcai cigánysor nem egy nyomortelep - ez volt az első felismerésünk, amikor megláttuk a DVTK stadion melletti bontásra ítélt házakat. Ennek ellenére az itt élők szegénysége letagadhatatlan és elrejthetetlen - vagyis nem igaz az a nézet, hogy az önkormányzatnak nem fizető lakók segélyből vett Mercédeszekkel rohangálnának.  A Hello90 stábja a számozott utcában lakókat kérdezett. 

„Pár napja vittek be a rendőrök. Azt mondták, hogy elloptam egy biciklit. Végül kiderült, hogy semmi közöm hozzá, de azért bent tartottak” - meséli nekünk a tizenkilenc éves Krisztián a Tizedik utca elején egy már üresen álló ház előtt. A fiú születése óta itt lakik néhány saroknyira.

Megszakította a tanulmányait, hogy dolgozhasson. Elvállal mindent, amit kínálnak neki, segít a ház körül, építkezésen, ott, ahol éppen kell és hagyják. Lassan az ő családjának a bérleti szerződése is lejár, ami egyet jelent a költözéssel. A miskolci városvezetés stratégiája ugyanis az, hogy nem hosszabbítja meg a lakhatást, helyette pár nappal a lejárati idő után már kiköltözteti a lakókat. Ha nem mennek, jöhetnek a végrehajtók.

„Baltimore itt van előttünk” 

Utal a nemrégiben az amerikai városban történtekre Tamás Attila roma jogvédő, ahol egy rendőr lelőtt egy fekete fiút, ami után hatalmas zavargások törtek ki. A miskolci Roma Nemzetiségi Önkormányzat irodájában beszélgettünk vele, mielőtt kimentünk volna a telepre. Az iroda hemzseg az emberektől, nincs egy szabad percük sem: most épp egy újabb család kért tőlük segítséget a kitelepítések miatt.

A miskolci szégyenfoltnak is csúfolt utca kitelepítését 2014 májusában egy önkormányzati ülésen szavazták meg nagy többséggel, hogy elkezdődhessen a több milliárdos stadionfejlesztés. A közgyűlés még ebben a hónapban döntött arról is, hogy felgyorsítja a kitelepítést, még pedig úgy, hogy a miskolci lakosoktól aláírásgyűjtéssel felhatalmazást kért. Kaptak is: 35 ezer helyi lakos írta alá a támogató ívet. Cserébe az utcában élőknek felajánlottak 1,5 – 2 millió forint térítési díjat. Ezt az összeget viszont csak akkor kaphatják meg az emberek, ha rendesen fizették a bérleti díjat, érvényes szerződésük van, és nemcsak a városrészt, de Miskolcot is elhagyják. 

„Az a család, amelyik bevállalja, hogy elfogadja a lelépőpénzt ezekkel a feltételekkel, az halálra van ítélve”

– mondja erre Attila. Ennyi pénzből nem lehet vidéken lakást venni, és a munkavállalás is jóval nehezebb, nem is csoda, hogy a miskolci önkormányzat szerint eddig mindösszesen egy család fogadta el a kompenzációt. Ráadásul, a tartozásokkal rendelkező lakókkal nem is feltétlen kell egyezkednie az önkormányzatnak. Ha végigjárja a hivatalos utat - bérleti szerződés felmondása, jogcím nélküli használóvá nyilvánítás, bírósági végrehajtás, kilakoltatás -, akkor pénz és segítségnyújtás nélkül is kiteheti ezeket az embereket az otthonaikból.  

A környező falvak nem akarják befogadni a Miskolcról kilakoltatott többségében roma családokat. Pedig a többség anno még azért kapta az otthonát, mert a vasműveknél dolgozott. Van, aki húsz, van, aki negyven év munka után kapta a számozott utcai lakását, de most mégis kénytelen elhagyni azt.

Krisztián szívesen maradna a családjával a telepen, mert szeretett itt élni, de már más elképzelése is van. „Most azt tervezem, hogy kiköltözök Kanadába” - mondja a fiú. Jelenleg is azért dolgozik, hogy kijusson. Ismerősei már vannak kint, lenne, aki segít neki elhelyezkedni. Már 25 család települt ki. Krisztián korábbi tervei ugrottak a kilakoltatás miatt, nem is mesél róluk. Csak annyit üzen az önkormányzatnak, hogy „hagyja élni az embereket.” Bár neki is a stadion miatt kell majd mennie, a csapatot még mindig szereti, nem haragszik rájuk. Ez általános itt a telepen. Szinte mindenki a diósgyőrnek drukkol, van olyan is, aki még eljár a csapatba edzeni.

Nemzeti ünnepen az utcára kerülni

„Én 47 év munka után kértem, hogy ideköltözhessek, de március 15-én kilakoltattak” - meséli a már nyugdíjas György. „Lejárt a bérleti szerződésem, próbáltam meghosszabbítani, de nem lehetett. A nemzeti ünnepen pakoltam ki a dolgaimat” - mondja. Éppen ekkor tartottak egy tüntetést a helyiek az egyik utca bejáratánál. Kokárdákkal és nemzeti szín szalaggal jelezték, hogy maradni akarnak. „Jogállamot akarunk” - skandálták. György ekkor már csomagolt: azt tanácsolták neki, hogy a határidővel költözzön ki, különben 70 ezer forint bírságot kaphat a késésért.

Az ingatlankezelő zrt-től már 2014 júniusában kézhez kapták a felszólítást a helyiek: levélben közölték, nem hosszabbítják meg a bérleti jogviszonyt, és felszólították a lakosokat, hogy hagyják el az ingatlanokat a bérleti szerződés lejártától függően. Akkor a hónap végéig kellett volna kiüríteni és elhagyni az ingatlanokat.  Végül augusztusban kezdődött a lakások kiürítése, annak ellenére, hogy a miskolci önkormányzat és a helyi Roma Nemzetiségi Önkormányzat megállapodása alapján két hónapra felfüggesztették a kilakoltatásokat. A téli hónapokban szüneteltek, de márciusban újra elkezdődtek.

György esete az állatorvosi ló a telepen: lejáró szerződés, kilakoltatás. Így még a lelépő pénzt sem kell neki kifizetni, innentől oldja meg maga. Amint kilépett az ajtón, ahogy a többi kilakoltatottnál, rögtön levették a nyílászárókat, így biztosítva, hogy a házakba ne költözzenek vissza. Ezeket a lakásokat az ott élők minden nap látják, tudva, hogy nekik is menniük kell.

„Nincsen még egy olyan nép, mint a cigányság. Önként hajtjuk a fejünket a guillotine alá, ha megkérnek rá”

– mondja Attila. György is engedelmeskedett: amikor kellett továbbállt a dolgaival. Most a lányánál lakik, néhány méterre a régi otthonától.

Nem örülnek, ha valaki kamerával bukkan fel. Egy férfi a háza előtt von kérdőre minket, hogy mit csinálunk a telepen, van-e engedélyünk. Nehezményezi, hogy mindig csak a hely lepukkantságát mutatják be a tudósítások. Azt nem, hogy sok rendben tartott ház is van. Sőt, valójában ezek vannak többségben: ahogy a tizedik utcától sétálunk, távolodva a stadiontól, sok porta jön szembe, amelyek megérdemelnék a „tiszta udvar, rendes ház” táblát. A legrosszabb állapotban azok a házak vannak, amelyeket már elhagytak.

A ringben kéne harcolnia, nem az otthonáért

Néhány sarokkal lejjebb három fiatallal találkozunk: egy meg nem valósult boxoló- és focistakarrier és egy látogatóba érkezett emigráns. Gyula nem a kilakoltatások miatt hagyott fel a kesztyűzéssel, azt mondja „túl sok diszkó, aztán jött a gyerek.” Miközben mesél, Attila a fülembe súgja: „kár, hogy abbahagyta, szörnyen tehetséges volt!”

Most közmunkásként dolgozik, az utolsó hónapját tölti a háromból. Már az is kisebb csoda, hogy egyáltalán dolgozhat, az még nagyobb volna, ha meghosszabbítanák a közmunkaszerződését újabb három hónapra. Azt mesélik, hogy a számozott utcákból nemigen szoktak közmunkásokat fogadni, ezt viszont a miskolci önkormányzattal nem tudtuk megerősíttetni, mert elmondásuk szerint nincs kimutatásuk arról, honnan szerzik a munkaerőt. 

Dávid sokáig focizott, az is volt az álma, hogy bekerüljön egy csapatba és profi lehessen. Most már inkább szakmát tanulna, jelenleg épp kőművesnek tanul, de ő is elvállal mindent, ami szembe jön.

A harmadik fiú csak látogatóba érkezett haza, már Angliában él a családjával.

„Először Kanadában voltunk, de ott nem telepedhettünk le, ezért tovább kellett állnunk, így jutottunk Angliába”

- magyarázza. Sok a hasonló történet a telepen: mára a 120 ott élő családból sok elment már, többségük Kanadába, és még többen szeretnének utazni.

A fiú tizenhét éves, most iskolába jár, de már a nyári munkát tervezi. Ha jól jönnek ki a lépések, akkor abban a sajtgyárban dolgozhat majd Angliában, ahol a szülei. Angolul gyorsan megtanultak az öccsével, a szüleiknek is ők fordítottak egy ideig. Most az a terve, hogy kint kitanulja az autószerelést és nyit egy műhelyt. Amikor arról kérdezzük, hogyan került most haza, azt mondja, csak látogatóba jött. „Az itteniek összetartanak” - teszi hozzá.

A kilakoltatottakat is többnyire azok fogadják be, akik még a telepen lakhatnak. Van, hogy egy lakásban tizen-tizenöten zsúfolódnak össze. Sokakat a családtagjaik fogadnak be, másokat ismerősök és barátok.

„Ha itt bemész a legtöbb lakásba, akkor rendezettek, ez nem egy nyomortelep” - mondja a harminchét éves Zsolt, akinek a szülei és a családja is a számozott utcás részen lakik.

„Anyámék rendben tartják a házat, sokat tettek is érte, hogy legyen mindenünk”

- Zsolt aggódik is értük, mert a rokkantnyugdíjukból nehezen tartják fent magukat, de a kertjüket se szívesen hagynák hátra, nem akarnának panellakásba menni.

Ő jelenleg egy cégnél dolgozik, négy szakmája is van, de fontolgatja a költözést. „Nagy érték, hogy megbecsülnek a munkahelyeden, de Miskolcon nincs értelme maradni” - meséli. Ő nem külföldben gondolkozik, lehet, hogy az országban maradnak. De a gyerekei miatt nem akar menni. A legidősebb fia beilleszkedett az osztályába, jól is tanul, fél, hogy egy új helyen már nem találná meg a helyét.

Néhány nappal azután, hogy ott jártunk, május 14-én a Kúria törvénysértőnek találta és megsemmisítette azt a rendelkezést, ami szerint csak a település határán kívül vásárolhatnak ingatlant a helyiek. Azt is, hogy nem adhatják el a bérlők az ingatlanukat, ha elfogadják a térítés néven elhíresült bánatpénzt a számozott utcában lévő otthonukért cserébe. Az önkormányzat megkeresésünkre közölte: „tudomásul veszi, tiszteletben tartja a Kúria döntését, és meg is tette a szükséges intézkedéseket.

Azt is elmondták, hogy a döntés nem befolyásolja a város nyomortelep-felszámolási programjának folytatását. A helyiek elkeseredése és tehetetlensége pedig már most is tapintható és ezután csak nőni fog. 

Szöveg: Szabó Dániel, Lázár Leila
Képek: Köllő Ildikó, Szabó Dániel
Videó: Köllő Ildikó