Ebben a faluban benne van az egész ország

Két napot laktunk a Borsod megyei Bódvalenkén, az ország egyik legszegényebb falujában egy helyi családnál. Volt ott minden, a Budapestről leutazó újságírókon keresztül, a lelkes tiszacipős bölcsészeken át, a helyi gyerekeknek alternatív pedagógiát tartó waldorfos tanáron keresztül, a mindent belengő reménytelenségig és a kicsinyes hatalmaskodásig bezárólag. Lenkében benne van az egész ország.

Amikor először szólt a főszerkesztőm, hogy jó lenne, ha elmennék riportot írni a Miskolctól 60 kilométerre északra lévő 200 lakosú Bódvalenkére, bevallom, nem voltam túl lelkes. A falu arról híres, hogy 6 évvel ezelőtt cigány festőkkel elkezdték kifestetni a házak falait. Azóta a települést sok helyen freskófalunak hívják. Pedig ezek nem is freskók, hanem szekkók. Csak hát az nem alliterál a falura, a szekkószegregátum meg nem annyira fülbemászó. Kedves dolognak tűnt ez, meg fesztivált is szerveztek a hétvégére, csak hát engem a képzőművészet meg a cigányzene is teljesen hidegen hagy. Illetve azt is nagyon unom, amikor a budapesti újságírók elmennek cigányszafarizni Borsodba, lőnek pár művészi fotót, amiken a nyomor valami csodálatos esztétikai élményként jelenik meg, illetve megírják, hogy akkora a szegénység, hogy nem hiszed el.

Körülbelül fél órája voltam ’Lenkén, amikor rájöttem, hogy itt nem ez fog történni, sőt a faluban benne van a Teljes Magyar Közélet, annak minden sekélységével, nyomorúságával és abszurditásával. Ez a felismerés, akkor vágott fejbe, amikor elmentem megnézni a közmédia péntek délutáni élő bejelentkezését a falu széléről.

Alig hogy az operatőr beállította a kamerát, a riporter megkérte a freskófalu-projekt kitalálóját, Pásztor Esztert, hogy az interjú közben

„Ha lehet, akkor ne használja azt a szót, hogy szegénység.”

Jó trükk egyébként, egészen óvodás koromig én is próbálkoztam azzal, hogy nem beszélek dolgokról, hátha akkor eltűnnek, illetve másokat is megkértem rá, hogy ne beszéljenek róla, de nem igazán jött be. Mondjuk én ilyesmiért nem kaptam fizetést az államtól, lehet az volt a baj. Végül Pásztor beszélt a szegénységről, furcsa is lett volna, ha nem, Bódvalenkén az egy főre jutó havi átlagjövedelem 8000 forintra csökkent, miután a kormány családonként 22 800 forintra vágta a segélyt.

Az élőzés koncepciója egyébként az volt, hogy a helyi gyerekek egy lepedőkből és lécekből összebarkácsolt sárkányjelmezbe bújva tekeregnek a háttérben a helységnévtábla előtt, miközben Pásztor elmeséli, hogy milyen programok lesznek a hétvégén a Bódvalenkei Vigasságokon.

Ez sem a tervek szerint alakult, az idősebb srácok egy ponton megunták az egészet és kimentek a jelmez alól, azzal a felkiáltással, hogy „a faszom se fog a 40 fokban bohóckodni nektek.”

Inkább bevizezték a fejüket és leültek szotyizni az út mellé.

A sárkány visszatérő elem a helyi népmesékben, több freskón is látható.

Fejlődik a falu, mégis hiába minden

A helyiek rengeteget profitáltak abból, hogy a freskók miatt országosan ismert lett a falu. Ez leginkább a Magyar Református Szeretetszolgálatnak köszönhető, akik a fenntartói a projektnek és állandó szociális munkást fizetnek, hogy segítsen a helyieknek. De érkezett rengeteg állampolgári felajánlás is, például

• a HelloWood projekt keretében néhány művész fából készült sárkányszobrot épített a főtérre,
• beköltözött a faluba egy waldorfos tanítónő, Nóra néni, aki nagyjából kéthavonta ott tölt 5 hetet, és foglalkozik a gyerekekkel,
• illetve ottjártunkkor épp adományokból vásárolt napelemeket szereltek fel a házakra.

De érkeznek rendszeresen egyszeri támogatások, ruhaadományok is, meg önkéntes egyetemisták is táboroztatják a gyerekeket minden nyáron.

Lenkeiek várják az első koncertet.

Mindezek közül az egyik leghasznosabb a falu végén, a mocsárba vágott Halastó, amit egy építőipari vállalkozó csinált. Megtetszett neki Bódvalenke, odavitte a munkagépeit, kivágott egy 10-15 méter átmérőjű gödröt, és feltöltötte vízzel. Ezt azóta a helyiek gondozzák, halakat tenyésztenek benne, „ez a falu legfontosabb fehérjeforrása” - mondják. De a nyári kánikulában is jól jön, amikor a fotósunkkal ott jártam éppen tizenéves srácok szaltózgattak a vízbe. Szóval a fejlődés egyértelmű, mégis

a mélyszegénységből senkinek sem sikerült kitörnie. Még mindig nincsenek munkahelyek.

És ez láthatóan fáj a freskófalu projektgazdájának, Pásztor Eszternek is. Ő egész egyszerűen úgy fogalmazott, hogy „kudarcra van ítélve ez a projekt”.

„Lehet életminőséget javítani mindenféle ilyen aprócska beavatkozással, ebben sikeresek is voltunk, de ha az állami intézkedések teljesen ellentétes irányba hatnak, akkor nem tudunk mit tenni.” - mondja.

Az esti buli a Bódvalenkei Vigasságokon.

Amikor megkérdeztem, hogy milyen állami intézkedésekre gondol, akkor két okot jelölt meg.

Az egyik a 2012. szeptemberétől hatályos köznevelési törvény. A projekt elindulása után évről évre egyre jobban teljesítettek a lenkei gyerek az iskolában, de az új törvény leszűkítette az alternatív oktatási módszerek kereteit, egy konzervatív oktatási szellemiség lett úrrá az iskolákban, ami tud működni a középosztálybeli gyerekeknél, de az elmaradottabb képességű, hátrányból induló gyerekek felzárkóztatásához nem elég. Nekik más pedagógiai eszközökre van szükségük, egyéniesített tanrendre, több olyan foglalkozásra, aminek nem közvetlenül a lexikális tudás növelése a célja, hanem ezeknek a tudásoknak az elsajátításához szükséges tanulásmódszertan. Illetve az, hogy az iskolát egy befogadó, elfogadó közegnek éljék meg.

A freskófalu indulásakor a 28 lenkei általános iskolásból 24-et buktattak meg, tavaly 32 általános iskolás volt, ebből ketten pótvizsgáztak, senki sem bukott. Idén azonban már megint nőtt ez a szám, 6 gyereket köteleztek évismétlésre. Pásztor Eszter elmondása szerint a gyerekek egyik tanára úgy fogalmazta meg az új oktatási szellemiséget, hogy már „nem oktatnak, hanem idomítanak.”

Az egyik lenkei fiú játszik a házuk előtti portán.

A másik ilyen intézkedés a közmunka. Ami a segélyek megvágása óta (a foglalkoztatást helyettesítő támogatás jelenleg családonként 22800 forint) a legfőbb bevételi forrást jelenti Bódvalenkén, a helyiek örülnek is neki, megbecsülik. Csakhogy ez hosszútávon ahelyett, hogy javítaná a közmunkára kényszerülők munkaerő-piaci esélyeit, éppen, hogy konzerválja a mélyszegénységet, és a piacra is rossz hatással van. Konkrétan gátolja a kisvállalkozások kialakulását, megszünteti az innovációt, ahogy erre már többek között az MTA Közgazdaság-tudományi Intézete által készített kutatás is rámutatott.

Erre a legjobb példa Pásztor szerint, hogy amikor a lenkeiek biomassza feldolgozó üzemet akartak beindítani, és megkeresték az állami erdészetet, hogy alvállalkozókként hadd használják fel erre a környékbeli földeket, elutasították őket azzal, hogy nekik nem éri meg alvállalkozókkal dolgozni, ha közmunkásokat is tudnak dolgoztatni. Pedig volt kész üzleti terv és holland befektetőknek hála kamatmentes kölcsön is az indulótőkéhez. Azóta sincs biomassza üzem Bódvalenkén. Van viszont semennyire nem hatékony közmunka, és vannak történetek arról, hogy a lenkei előkelőségek a közmunkásokkal főzetik a pálinkájukat, és magántulajdonú földjükön dolgoztatják őket. Ezek persze csak pletykák, ugyanúgy a falu folklórjához tartoznak, mint a sárkány. Arccal, névvel egyik közmunkás sem mondana ilyeneket, mert félnek a retorziótól. Ha kizárják őket a közmunkából, akkor semmijük sem marad. Ahogy Pásztor mondja:

„Egyre gyakrabban történik az, hogy ha megkérdezel egy gyereket a faluban, hogy mi szeretnél lenni, ha nagy leszel, akkor azt válaszolja, hogy közmunkás.”

Hát ez történik most Magyarországon az elzárt, elszegényedő kisfalvakban. Az állam segítsége nélkül hiába minden civil próbálkozás, hiába minden adomány, Bódvalenke tovább csúszik a nyomorba, ugyanúgy, mint az összes többi hasonló település szerte az országban.

Szöveg: Domschitz Mátyás

Képek: Németh Domonkos