Csak az életvidám és pörgős emberek kellenek barátnak?

Barátokra és szerető kapcsolatokra szükségünk van. Automatikusan feltételezzük azt, hogyha valaki elvergődik valameddig az életben, az rendelkezik is ilyenekkel. Pedig van, akinek nem sikerült megszednie magát haverokból a sulis évek alatt, van, aki teljesen tökéletlen a társas kapcsolatokhoz, és van olyan is, akinek hatalmas a baráti köre, mégis magányos. Magányosnak lenni meg a világ egyik legbénább dolga, pedig rengeteg béna dolog létezik ezen a világon.

Van valami, amiben biztos vagyok: a legnagyobb tehetségem ahhoz van, hogy tehetségesnek tűnjek olyan dolgokban, amikben egyáltalán nem, vagy csak egy kicsit vagyok az.

Az írásban is csak egy kicsit vagyok az, ráadásul most egy olyan valamiről írok, amihez szintén csak egy kicsit értek: a barátságról.

Persze elméletben tudom, hogy működik ez a dolog: az ember az óvoda és a legutolsó iskolája közötti időszakban magához csalogat rengeteg embert, mint valami színes, elektromos rovarölő lámpa, a suli befejezése és a babacsinálós időszak közötti pár boldog agglegény-aggleány évét pedig azzal üti el, hogy kidobálja azokat a tetemeket, amik már annyira ropogósra száradtak az eltelt évek alatt, hogy pofátlanság lenne őket továbbra is barátoknak hívni.

Az az igazság, hogy nekem nem voltak barátaim

Még az iskolában sem.

Ez főként a szorongásaimra vezethető vissza, amik nem csak abban akadályoztak meg, hogy el tudjam hagyni a szobámat, amikor a szüleim barátai látogatóban voltak nálunk (erre tényleg csak a kiválasztottak képesek), hanem hogy egyáltalán el tudjam hagyni a szobámat. Évente párszor az osztálytársaim megpróbáltak kirángatni, ha éppen arra jártak, de én nem nagyon engedtem, ők meg hamar felhagytak a próbálkozással. A csöngető postás meg a váratlan telefonhívások még sokszor okoztak mini-szívrohamot, de ezeket már egyszerűbb volt kezelni. 

Mindig örültem, ha megúsztam egy-egy kellemetlennek ígérkező kontaktust, pedig a zárkózottság és a magány súlyos mentális és fizikai problémákat okozhat. A szociális kapcsolatok hiánya annyi idővel rövidítheti meg életünket, mint napi tizenöt cigi elszívása. Ugyanolyan rossz hatása van egészségünkre mint a rendszeres alkoholfogyasztásnak, károsabb mint a testmozgás hiánya, és depresszióhoz is vezethet.

Gyakran a halálvágy egyik fő okaként is a kapcsolatok meghiúsulását és a magány érzését szokták megnevezni.

Lehet, hogy még az agyunk is azért ilyen nagy a testünkhöz képest, hogy képes legyen eltárolni azt a rengeteg társas kapcsolatot, és segítsen minket a szocializációban. Az utóbbi évek egyik legérdekesebb (és legmeghatóbb) neurológiai kutatása pedig egyenesen azt állítja, hogy agyunk az alapállásában szociális, és automatikusan kezd el tulajdonosán meg random ismerősökön kattogni akkor, ha éppen nem csinálunk semmit. A gondolkodás persze vággyal is párosul: a szerető emberi kapcsolatok jelenléte éppen olyan alapvető igényünk, mint az étel, a levegő, a tető a fejünk fölött, vagy a McDonalds-os ingyen wifi.

Tehát önmagában elég szar, ha nincsenek ilyen kapcsolataink, és ezzel nem csak magunkban, a négy fal között kell megküzdenünk, hanem mások előtt is. És az is elég szar.

Ugyanis, ha sikerül levedleni a teknőspáncélt, és fiatal felnőttként kimerészkedünk a szabadba, hamar kiderül, hogy nem csak az agyunk várja el a sok izgi kapcsolatot, hanem embertársaink is. És ez elsősorban nem is a „Csak kapcsolatok útján szerezhetsz munkát” című, már gyerekkorban is folyamatosan hallott ráolvasás többé-kevésbé megvalósulására értendő. Az iskola utáni korszakban a többség már inkább szelektálja a barátait, nem pedig újakat szerez.

Ha gyerekkorban nem sikerül a barátkozás, akkor gáz van

Később már nem egymásra kíváncsik az emberek, hanem arra, hogy mi veszi körül a másikat. Ha mi mégis szeretnénk barátokat szerezni, nehéz dolgunk lesz, ha nincs előre bejáratott társaságunk a sulis időkből. Az okot nem csak a fiatal korban elsajátítandó szociális skillek hiányában kell keresni, hanem abban az elképzelésben is, mely szerint cikinek számít egyedül lenni. Cikinek számít egyedül megjelenni egy moziban, buliban vagy koncerten, és cikinek számít mindig más ismerőseit megismerni úgy, hogy mi sosem tudunk bemutatni senkit cserébe.

A mindenfelé fellelhető barátszerző, "hogyan legyél jófej, népszerű" cikkek még rá is erősítenek a ciki-stigmára, hiszen olyan tippeket adnak, hogy a hiányainkat meghazudtolva, adjuk be: valójában már most minden este eldugul a fürdőkád, akkora baráttömegben pancsolunk, és nálunk izgalmasabb embert aligha lehetne megismerni.

Pedig én nem vagyok izgalmas, ebben biztos vagyok

Mint ahogy senki sem az. Vagy mindenki az. Végül is mindegy. De egy olyan világban, ahol mindenáron életvidámnak, érdekesnek és pörgősnek kell tűnni, egy magányos ember, pláne, ha depresszióval vagy szorongásokkal is küzd, nem fogja megtalálni a helyét. És ha továbbra is matematizáljuk társas kapcsolatainkat, és csak annak hagyunk helyet az életünkben, aki folyton mosolyog, soha nem beszél a gondjairól, és ár-érték arányban is megéri vele jóban lenni, akkor egy lelki problémákkal küzdő ember, még ha a cikiség stigmáját le is küzdi, könnyen érezheti azt, hogy önzőség lenne a részéről az előbújás, és csak kihasználná és lehúzná az ismerőseit. Akkor inkább maradjon a szoba magánya. Különben is, ami sosem volt, az hogyan hiányozhatna?

Ami engem illet, sikerült néhány barátot összecsipegetnem, meg páran fölkapartak a lámpa mellől, mielőtt teljesen kiszáradtam volna. De ennek ellenére, a szorongásaim nem tűntek el nyomtalanul. Vannak rosszabb napjaim, amikor továbbra sem szeretek ajtót nyitni, vagy felvenni a telefont. És néha elég jól játszom a világ legunalmasabb és legszürkébb emberének szerepét, mint ahogy sokan mások is.

De hát valószínűleg olyan dolgokban tűnünk igazán tehetségesnek, amikben csak egy kicsit vagyunk azok. Vagy egyáltalán nem.